Rembrandt önarcképei

Rembrandt „valósága”

Rembrandt realista, mint minden kortársa, bár a valóság ábrázolásában messzebb megy, mint honfitársai. Nemcsak a hűségben és megértésben, ahogy az életet megragadja és visszaadja, hanem abban is, hogy nem válogat: az élet visszataszító vonásait, brutalitását is bemutatja. Jelentéktelennek, hétköznapinak vagy akár csúnyának mutatja alakjait, éppen úgy, ahogy környezetében látja őket: nehéz ruházatba burkolva, az élet nehézségei alatt meggörnyedve, tekintetükben a gond és a szenvedély kifejezésével. Zsáner jellegű képeihez, a Bibliai képekhez, és a mitológiai kompozíciókhoz is a saját környezetéből választ modelleket, ismerőse, főleg a szegény zsidók közül, akik ott laktak, ahol ő[1]. Önmaga ábrázolásában sem idealizál nem hízeleg, nem akar mást mutatni. Láttat minden tökéletlenséget, ráncot.

 

Rembrandt-i fény

Fromentin szerint: „Rembrandt a fény segítségével fest, csak a fény segítségével rajzol. Rembrandt eszköze a fény-árnyék, a távolba ragadásban a közelebb hozásban, az elrejtésben, az értelmezésben és abban, hogy az igazságot a vízióba tegye át, ami a valódi művészet – ez mindenekelőtt a módszere.”

Rembrandt, habár realista , eszközeiben, főként a megvilágítás alkalmazásában idealista. Szokták a fényt, amit használ, földöntúlinak nevezni – és nem jogtalanul, hiszen legcsúnyább alakjait, leghétköznapibb motívumait a művész a fényárnyékával magasabb szférákba tudja emelni.

A rembrandti fény minden, csak nem naturalista, se nem napfény sem nem gyertyavilágítás, Rembrandt „fénye”. Az atmoszféra tanulmányozásával a megvilágítást fényárnyékká fejlesztette, a dolgokat körül öleli a fény, körül fogja a levegő. Rembrandt öntörvényű fényét szobabelsőkben kísérletezte ki. A meleg teljes fény, amely az alakok fejét megvilágítja s ezeket a félsötétből kiemeli, úgy jelenik meg, mint az esti nap utolsó sugara, amely a zárt térbe egy kicsiny nyíláson keresztül érkezik. Ennek a fénynek a művész elveszi harsányságát, lágyítja, széthinti és felaprózza, melegebbé teszi, reflexeit a legkülönfélébb módon ragyogtatja fel a sötét környezetben, vagy sötét alapon.

A fényárnyék olyannyira meghatározó Rembrandtnál hogy a kompozíció és rajz, színek kezelése ettől függnek, sőt azt is meghatározza, ahogy alakjait öltözteti. Keleti díszruhái, a turbánok és kiegészítők, amelyeket a zsidó királyok és pátriarkák viseleteiként ábrázolt, nem a klasszikus drapéria stílust követik. Arannyal átszőtt anyagok ezek, nehéz esésűek, amelyeken mágikus módon reszket a fény.

Chiaroscuro

Ami Rembrandt művein az elsőként feltűnik, az a rendkívül plasztikus hatás. Az a mód, ahogy a művész az alakjait egy éles fénysugárral a sötétből előlépteti, olyan élettelivé teszi őket, hogy úgy tűnnek, mintha köztünk lennének. Rembrandt egy ideig különös örömét lelte abban, hogy ezt a hatást a legintenzívebbé fokozza. Alakjait nyitott ablak elé állítja és kézmozdulatukat a néző felé irányítja. A színek alkalmazásában a legkülönfélébb módon jár el. Ezeket a műfogásokat, amelyek erősen illuzórisztikus hatást keltenek, később elhagyja.

Lyka Károly szerint: „A nagy mester stilisztikai eszközei közt a finom chiaroscuro-t bizonyos esetekben a fény és homály erős, olykor döntő jelentőségű szerepeltetése váltja fel. Rembrandtot mint sejtelmes, misztikus hangulatok festőjét szokták jellemezni. Sejtelmes? Igen. Misztikus? Soha. a misztikus kifejezés olyasmit takar, ami messze túl esik az értelem hatáskörén, tehát kívül esik mesterünk művészetének határain. Ez Rembrandtnak mindenkor idegen volt.”

Festményeinek még inkább bájt kölcsönöz színkezelése. Ez lehet egyszerű vagy rafinált. a színek eloszlatásával, lavírozásával, pasztózussá tételével ragyogó hatást idéz elő.

A korai időkben egyszerűbb és tisztább a helyi színek kezelésében, ekkor a fényt összefogja és a kép középpontjába irányítja. Az évek múltával a helyi színek feloldásában és azok finoman árnyalt, kis színfoltokkal való keverésében egyre előbbre haladt. Ha egy képen egy piros színhatású anyagot szemügyre veszünk, észrevesszük, hogy Rembrandt néhány nagyobb erős vörös színfolt mellé kicsiny sárgás, barnás, kékes, feketés árnyalatot húzogatott úgy, hogy a fény és sötét e színekre hatást gyakoroljon. Ugyanezt az elvet követi a mester a testszín festésénél is, így aztán az erős chiaroskuro-ban festett fej közelről szemlélve hasonló tarka kaleidoszkópot eredményez. Ezzel éri el a művész a színeknek és a fényárnyéknak erős, szép hatását és bizonyítja Rembrandt felkészültségét a színek megjelenítésében.

 

Rembrandt önarcképei

Más művészek megközelítően sem hagytak ránk annyi önarcképet, mint Rembrandt. Ebben minden bizonnyal nem az öntetszelgés volt az indítóok. Noha teljesen tudatában volt értékeinek, a hiúság bizonyára távol volt ettől a művészetnek élő embertől, legalábbis ezt mutatja a legtöbb kép felfogása.

 

Rembrandt korán kezdte önarcképeinek rendszeres festését. Egyik ifjúkorában festett művén nagy öntudattal néz a világba. Büszkén tekint a nézőre, látni az arcán, hogy tudatában van tehetsége erejének. Még nem tipikus Rembrandt-kép, a festés még sima, a későbbi korok színgazdagsága még nem alakult ki, de már rajta van a későbbi Rembrandt-i stílus komolysága és fölényének tudata.

Férfi korának későbbi szakaszából való egyik önarcképén biztos és nagy erejű ecsetkezelést figyelhetünk meg. Keményen néz maga elé, mintha kezdődő balsorsával szegülne szembe. Az arc tónusának gazdagságát tetézik a mélyre hangolt alaptónusából előparázsló ragyogó színek. Kevés portré van a világon, amely akkora erővel, ilyen biztos előadással ábrázolna egy embert.

 

Rembrandt valószínűleg 1631-ben, 25 éves korában költözött Amszterdamba. Letelepedésének első évében készítette azt a rézkarcot, amelyen elegáns nagypolgári öltözetben, kalapban és talárban jelenítette meg magát. Hogy az ifjú művész kiemelkedő jelentőséget tulajdonított a műnek, az is bizonyítja, hogy korábbi rézkarc-portréihoz képest nagyobb méretű nyomólemezt választott és tizenegy stádiumban dolgozta ki. Az ifjú Rembrandt ezen a rézkarcán az elegáns, virtuóz művész szerepében lép az amszterdami művészeti élet színpadára. Rubens és van Dyck portréi hatását fedezhetjük fel.[2]

E tekintetben van Dyck arisztokratikus portréfestészete volt Rembrandt másik fő mintaképe.

Önarcképe Saskiával hús vér embereket ábrázol a rézkarcról készült nyomaton. Ez egy házassági portré.

Rembrandt szívesen mutatta magát különféle elképzelt szerepekben. Régi hadsereg katonájaként, bozontos koldusként, reneszánsz udvaroncként szerepel képein. Láthatjuk egzotikus ruhába öltözött keleti nagyúr sőt szent Pál szerepében is. Készített festmény, rézkarcot és rajzokat önmagáról. Összesen 75 önarcképet készített.

 

A Rubens-önarcképen felfedezett virtuóz ideál további önarcképeken is megjelenik. A Louvre-ban található, 1633-ban festett ovális képen barettet és arany nyakláncot visel, amelyek a festők önarcképeinek ez időben már megszokott attribútumai. További fontos kellék a kesztyű, amelyet a 16. század óta a művészek előkelőségének hangsúlyozására használtak, jelezve, hogy a festő nem kézműves, hanem pictor doctus, intellektuális alkotó. Rembrandt ezt azzal is megerősítette, hogy homloka finom árnyékolásával elgondolkodó kifejezést adott a portrénak.

 

 

 

1658-ban Rembrandt különös önarcképet festett, amelyhez hasonló példát nem ismerünk a kortárs művészportrék között. Rembrandt pompás öltözéke a kép legmegkapóbb része, amely különös keveréke azoknak a keleties ruháknak és történelmi kosztümöknek, amelyeket bibliai festményeinek szereplőire adott, s ugyanakkor azt is jelzi, hogy viselője művész[3]. Rembrandt bal kezében ezüst sétapálcát tart, amely festőpálcára és királyi jogarra is hasonlít. A kép stílusa és a kompozíciója az előző század művészi hagyományára utal, főleg a velenceire. Rembrandt ez időben durva ecsetkezelésével, gazdag palettájával, meleg koloritjával igen közel került a velencei festési módszerekhez, különösen a késői Tizianóéhoz – ő is vastagon vitte fel a vászonra a festéket, a színek keverése nélkül. Ezen az önarcképén virtuóz módon mutatja be utánozhatatlan technikáját. Tudatosan megválasztott fejedelmi pózban, mesterségbeli tudását megcsillogtatva, művészi nagyságának tudatával néz szembe velünk.

 

Rembrandt bibliai szerepekben

Rembrandt jól ismerte a Bibliát, életművének minden fázisában művészetének egyik legfontosabb témája volt, és számos művében állította önmagát bibliai szereplőként a néző elé.

 

1636 körül készült festményén feleségével, Saskiával jelenik meg, mint a kocsmában dorbézoló tékozló fiú, Önmagának ez az ironikus színrevitele voltaképpen önvallomásnak tekinthető, hiszen ahogyan a bibliai bűnösökkel azonosítja magát, önnön magát az emberi gyarlóság megtestesítőjeként ábrázolja.

Rembrandt: Önarckép Pál apostolként

Az 1661-ben, ötvenöt évesen festett Önarckép Pál apostolként Rembrandt késői stílusának példája. A figura sötétbarna kabátja és fehér turbánja a bibliai időket idézi, de ez a turbán nem azokra a díszes, keleties fejfedőkre hasonlít, amelyek gyakran tűnnek fel Rembrandt bibliai képein, hanem a festőnek azokra a műteremben használt turbánjaira, amelyek több önarcképén is szerepelnek. Pál hagyományos attribútumai is jelen vannak: a könyv, amelyet a kezében tart, és a kard, amelynek a nyele kilátszik köpönyegének redői alól.[4] A kép valóban egyike legmegindítóbb önábrázolásainak és legőszintébb hitvallásainak. Rembrandt itt egy olyan bibliai személlyel való bensőséges azonosulását mutatja, aki merőben különbözik azoktól bűnösöktől, akiknek a képében korábban mutatkozott. A festő feltárja előttünk azt a szellemi rokonságot, amelyet művészi énje és a filozófus apostol között érzett. Erős fény emeli ki az alak arcát a sötétségből, és a néző figyelmét mindenekelőtt az apostol átható tekintete vonja magára. Fürkésző szemeivel, mélyen barázdált homlokával és kissé lefelé biggyesztett ajkaival a töprengő, kételkedő ember benyomását kelti.

 

Idős kori képei

Öregkorából való egyik megható önarcképe. Kissé viseltes bő köpeny borítja vállát és mellét. Ebbe szinte belesüppedve néz felénk öreg arca: ennek formái petyhüdtek, orcái kissé duzzadtak. Deres haját egyszerű sapka fedi. Kissé álmatagon, a törődött ember részvétlenségével néz a világba. Kivetve az amszterdami társaságból, az élet más hajótöröttjeivel üldögél a kétségbe esettek utolsó menhelyén, a csapszékben. Harca eldőlt, ő a legyőzött.

 

A portréin keresztül tanít minket alaposan szemlélni a dolgokat. Őszintén és direkt módon szemléli magát. Másról készült portréján van egy távolság, ahogy a modell társadalmi helyzetét reprezentálja. Önmaga ábrázolásában nem idealizál. Itt egy egész élet benne van az arcban. A tekintete önelemzésre késztet.

Szinte nyomon követhető, hogy vitte fel a mester vastagon a festéket. Caravaggio portréihoz hasonlóan a sötét háttérből ragyognak fel színek. A portrét akkor festette, amikor a karrierjében törés következett be és nagyon sebezhetővé vált.

Munkássága nem csak azért volt jelentős, mert ontotta magából a műremekeket, hanem azért is, mert egy egész festőnemzedék, az ő példája szerint fogott az ecsetet; a mester kézjegye tehát az örökösökön keresztül is nyomot hagyott az európai festészetben.

 

 

 

Lyka Károly: Rembrandt

Wilhelm von Bode: Rembrandt és a XVII. századi holland mesterek

Smart art history

 

 

[1] A turbánok, tollforgók kardok is a közeli gettóból kerültek a mester műhelyébe. Itt éltek a Portugáliából és Spanyolországból kiűzött és idetévedt zsidók. Főképpen utcai, ószeres kereskedéssel és a matrózok Keleten szerzett zsákmányának eladásával foglalkoztak. Ezeknek az érdekes különlegességeknek a vevője, majd szenvedélyes gyűjtője lett Rembrandt.

 

[2] A széles, hajlított karimájú kalap motívumát minden bizonnyal Rubens I. Károlynak festett önarcképe ihlette. A háromnegyedes kivágás és a póz, ahogyan Rembrandt jobb kezét csípőre teszi, balját mellvédre támasztja, felsőtestét szőrmeköpenybe takarja, eleganciát és maga biztosságot sugároz.

 

[3] Fekete hasított kalapja ez időben a festők visszatérő kelléke nem csak Rembrandt önarcképein, hanem más művészekén is. A szőrmével szegélyezett, vállon átvetett palást motívuma az előző évszázadból származik. A gyönyörű arany tunika brokát hajtókájával és a vörös derékszalaggal egyszerre emlékeztet a reneszánsz öltözékekre és az egzotikus kosztümökre.

[4] Rembrandt képe a portré azon válfajának folytatója, amely modelljét történelmi szerepben ábrázolja, és amely a 17. századi holland polgárság körében is népszerű volt. A festő korában azonban a vallásos szerepben megfestett portrék népszerűségük tekintetében már jócskán alulmaradtak a mitológiai és pásztori szereplős portrékkal szemben. Rembrandtot tehát nagyon személyes okok vezették arra, hogy olyan festészeti konvencióhoz forduljon, amely tulajdonképpen már kiment a divatból.