A XV. századig többnyire oldalról festették le a modellt, hogy az egyéniségét minél karakterisztikusabban, jellegzetesen domboríthassák ki. Oldalról könnyebb valakit jellemzően ábrázolni.

A reneszánszban az egyéniségnek, a sajátos jellemeknek nagy jelentőséget tulajdonítottak, ezért ugrásszerűen megnőtt a portré szerepe. A festők megörökítették híres kortársaikat. Zsoldosvezérek, királyok, hadvezérek láthatók a képeken, sokszor szentek arcában, alakjában.

Megjelenik a mellkép, s ennek új jellemábrázoló lehetőségei. A reneszánsz nagy vívmánya a kéz megfestésének tudománya. Jó példa erre a Mona Lisa Leonardo da Vincitől. A reneszánsz másik újítása a frontális beállítás, azaz a modell szemből vagy félprofilból való ábrázolása. Így élethűbb, természetesebb lett az arc.

A művészt számtalan eszköz segíti: a kéz és a ruha anyagszerű ábrázolása, a fény-árnyék és a környezet érzékeltetésének lehetősége. Sokat jelent a reneszánsz portrékon a modell feje fölött lévő ablak is, amely a szelíd olasz tájra végtelen távlatokat nyit. Egyszerre megértjük hol él az ábrázolt személy, milyen vidék veszi körül, s formálja napról napra egyéniségét.

A barokk ismét jelentős változásokat hozott a portréfestés művészetében. A kontúrokat elnyeli a fény-árnyék játék. Nagyobb lett a festményeken ábrázolt figura. Már nem annyira a mellkép, inkább az úgynevezett térdkép lett divatos, amely körülbelül térdig ábrázolja a modellt.

Előszeretettel ábrázolták a teljes (többnyire álló) alakot is, akit a hozzá illő ruha, esetleg tájháttér, sőt egy mellette ülő kutya egyaránt jellemzett. Még jobban elterjedtek a lovasképek.

A XIX. században terjedtek el a mai értelemben vett portrék. A középkorban még a királyokról is ritkán készült arckép, a reneszánszban azonban már kisebb fejedelmek, dúsgazdag polgárok vagy híres zsoldosvezérek is lefestették magukat. A XIX. században pedig már az egész jómódú polgári osztály igényelte, hogy arcvonásait jól-rosszul megörökítsék. A közepes festők hatalmas tömegben gyártották a portrékat. Céljuk csak az volt, hogy a képek „hasonlítsanak” a modellre, nem pedig az, hogy valóban művészi módon fejezzék ki a modell egyéniségét.

A század végére a komolyabb, kísérletező művészek már egészen másfajta utakat kerestek. Nem törődtek többé a fényképszerű hasonlósággal, az egyéniségből csak azt emelték ki, ami őket személy szerint a legjobban megragadta. Magát az emberi arcot is átformálták, átgyúrták, saját festői látásmódjuk szerint. A képen Auguste Renoir Victor Choquet-ről készített portréja látható.