Velencei portréfestés kezdete

A portréfestés korán fejlődésnek indult Velencében.  1339-ben Paolo Veneziano megfestette az elhunyt dózse Fr. Dedolo és felesége képmását. A kép a sír fölé került, és az alakok aránya egyezik a patrónus szentek arányával (ami szokatlan volt ebben az időben), az arcok valósághű portrék, habár követik a bizánci művészet szabályait.

Velence kereskedelmi kapcsolatban állt Konstantinápolyal ezért hatott a bizánci művészet a ragyogó színvilágú, arisztokratikus jellegű velencei festészet kialakulására.

A Doge palotába Marco Dandolo dózse uralkodása idején, figyelemreméltó sorozat készült megemlékező képmásokból a dózsékról. Ezek a portrék, alkottak egy arckép galériát , de sajnos elpusztultak a 1577-es tűzvész idején. A portrékat az államfőkről készítették a legjobb művészek Guarientó-tól Tintoretto-ig. Később ugyanebbe a terembe Gentile de Fabriano és Pisanello, Velence történetének epizódjairól készült freskói kerültek. Gentile, élethű portréi miatt ünnepelt arcképfestő volt a 15, század elején.

Polgári portrék

1474-ben döntés született, hogy a történelmi freskókat a Sala del Maggior Consiglio–n vászonra festett képekkel helyetesítsék. Ennek a véghezvitele majdnem száz évig tartott a 1577-es tűzvész pusztítása miatt. Gentile és Giovanni Bellini, Alvise Vivarini, Carpaccio, Pordenone, Tizian, Paolo Verones és Tintoretto közreműködtek az elkészítésben. Velencei patríciusok, hírességek írók és költők portréi kaptak itt helyet.

Ezt a példát követték a festő műhelyek (iskolák), amit a politikából kizárt kereskedők és polgárok közössége működtetett. A quattrocentoban a közösségek tagjait védőszentjük előtt térdelve festették meg, mint Bartolomeo Vivarini oltárképén a Sta Maria Formosan. Amikor az iskola megalkotta saját szabályzatát, a gyülekezeti csarnokokat nagyméretű vásznakkal díszítették, amelyen a tagok, szentek életének jeleneteiben résztvevőkként lettek ábrázolva vagy a városban történt, szent események tanúiként.

                                                                                              

Az első sajátosan velencei portrék születése a 15.sz második felére tehetők. Ebben az időszakban nagy számban készültek egyéni portrék, amelyek divatossá váltak a patrícius és a kereskedő osztály számára egyaránt.

Később a cinquecento kezdetének portéi, azon kívül, hogy a modell küllemét rögzítették az utókor számára, egyre inkább státusz szimbólumokká váltak. A portréfestés során a művész legyőzte az időt és a halált. Bernandino Licino felirata a testvére családjáról, a róluk készült képen. A festő „meghosszabítja modelljei számára az életet képével, önnön hírnevét pedig a művészetével.”

Bastiani Foscari dózséről készült portréján az arc profilban van a római érmék mintájára.

Giovanni Bellini festette Leonardo Loredan dózse portréját, aki velence vezetője volt. Bellini kimagasló portréfestő volt, akit inspirált a holland portréfestészet és az ókori Római portrék formavilága.

 

 

Antonello da Messina(1430-79) működése fordulópontot jelentett a velencei portréfestés fejlődésében. Például a Jézus töviskoronázása című képen megfigyelhető az éles karakter érzék, amely jó tömeg és mélység érzettel társul és az intenzív fényhatások, amely a flamad festők hatását mutatja. Megemlítendő mesterműve a fiatal lány portréja. St Jeromos szavai tőkéletesen leírják az ő portréfestő stílusát: „az arc a szellem tükre és a figyelő szemek feltárják előttünk a szellem titkait”.

 

Giorgione portéin a modellek kiléte bizonytalan vagy ismeretlen. Ahelyett, hogy az egyén fizikális karaktervonásaira figyelne, Giorgione inkább annak mentális állapotát ábrázolja, kihangsúlyozva a modell személyiségét. Az alakok többnyire árnyékban vannak egy bensőséges stúdió hangulatába helyezve, könyvek, szobrok és más ritkaságok társaságában. A sötét tónus Giorgione portréin, ahol a modell szája nem olyan kifejező, - mint Messina képein - és zártak, mintha titkot őriznének. A modell gyakran könyöklő mögött helyezkedik el és a kezek a portré fontos kifejezőeszközévé válnak. Emblematikus jelentőségű tárgyak, könyvek gyakran megjelennek hangsúlyozva a modell költői érzékenységét.

 

Palma Vecchio alkalmazta Tizian fiatalkori stílusára jellemző széles formákat és élénk színeket. Nem hangsúlyozta a modell egyéniségét, inkább általános ideálokat festett portréin, ahol férfiak jelennek meg érzéki, finom ruhákba öltözött, szőke nőkkel.

 

Bernardino Licino Giorgione követője volt, akinek meghitt környezetbe helyezett portréi gyakran szerény körülmények közt éltek.

Paris Bordone Tizian tanítványa volt és Giorgionét utánozta fiatal korában.