Az olajfestmény rövid története

 

A múzeumokban látható és a kedves olvasó által is ismert festmények szinte mind olajfestmények. Nem véletlen, hogy a festők épp az olajfestéket használták és használják ma is oly nagy előszeretettel. Magas művészi kifejező képessége teszi e technikát olyan népszerűvé.

Az első utalás az olajra mint festőszerre egy 12. században élt Theophilus nevű szerzetes-festő Schedula diversarum artium címűtankönyvében található.A művészek azonban sokáig még nem tiszta olajfestéket használtak, hanem csak olajtartalmú temperafestéket, amelyet gyantaolajból és olajlazúrból készítettek.

Jan van Eyck híres flamand festő a 15. században élt. Úgy tartják, hogy ő a flamand festőiskola megalapítója, és az olajfestés feltalálója. A földfestékek megkötéséhez brüggei fehér lakkot és lenolajat használt. Rájött, hogy így lassítani tudja a festékek száradási idejét. Ezáltal ugyan a kép elkészítése tovább tartott, ám a festékkel való bánásmód új perspektívája nyílt meg a festők előtt.

Jan van Eyck: Nicolas Rolin kancellár madonnája című festménye.A mester valójában vegyes technikát használt. Az aláfestést sovány gyantaolajjal végezte, majd kövér olajtemperával dolgozott. Az általa kifejlesztett technikák tartós hatást gyakoroltak az olajfestészetre. Híre és munkássága messze földre eljutott, s Firenzében Leonardo da Vinci is megismerkedett velük.

Leonardo da Vinci is kísérletezgetett olajokkal, lakkokkal és gyantákkal, de az igazi áttörést a velencei Tiziano jelentette.

A velencei Vecellio di Gregorio Tiziano a 16. század legbefolyásosabb művésze volt. Továbbfejlesztette Jan van Eyck technikáját, s a művészettörténészek stílusosan csak „Tiziano előtti” és „Tiziano utáni” korról beszélnek. Tiziano nem dolgozott többé híg olajlazúrral, hanem félig pépes fedő festékrétegeket rakott egymásra.

Rembrandt Van Rijn és Peter Paul Rubens a 17. század két legkiemelkedőbb festője. Ebben a korban győzedelmeskedik először a tiszta olajfestészet. Rembrandt sűrű, vastag festékekkel dolgozott, amelyeknek állaga már hasonlított a ma ismert olajfestékek konzisztenciájához, és vastagon rakta fel a festékrétegeket. A vékony festékfelvitel módszerét is ismerte, és a nagyvonalúan felkent rétegek felett gyakran vékony lazúrral találkozunk.

Rubens: Rubens és Isabella Brant kettős arcképe (1609)

Kezdetben a festékek előállítása miatt a művészet összefonódott az alkímiával. Az orvosok és a művészek ugyanazokat az összetevőket használták. A festők és az orvosok is a gyógyszertárban vásároltak. Védőszentjük is közös volt, Szent Lukács.

A 18. században megjelent egy új szakma, a festék-keverők tevékenysége. Ők előre kikeverték a festéket, és eladták a festőknek. Eleinte sertés-hólyagban árulták, majd egy fecskendő-szerű tartályban.

A 19. században aztán megjelentek a tubusos kiszerelések. Ám ez sem volt tökéletes, mert valamely összetevő miatt a festék idővel megsárgult. Az impresszionisták számára azonban a standardizált paletta új kifejezési lehetőségeket nyitott meg. Néhányan azonban nem tudtak olyan ragyogó színeket festeni a kész festékekből, mint amilyeneket szerettek volna, ezért újra visszatértek a saját festékkeveréshez.

Vincent Van Gogh (1853-1890) fényes, sűrű állagú festékekkel kísérletezett, de nem minden esetben járt sikerrel.  Kidolgozta az új impasztó technikát, amelynek lényege, hogy az átlagosnál jóval több festéket vitt fel a vászonra, amely dombormű-szerűen kiemelkedik a síkból. A festék felviteléhez javarészt nem ecsetet, hanem festőkést használt.

Nem mindig festettek a festők lenvászonra. Eleinte ragasztóanyaggal átitatott fatáblát használtak erre a célra. A reneszánsz végén divatba jöttek a nagyméretű festmények, s a fatábla túl kicsinek bizonyult. Ekkor kezdtek el lenvásznat és festőállványt használni.